Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


VERSEK-ÁLLATOK 3.

2016.07.21


PONGÓ

Pongó kutyát, az imént láttam,
kóbor kutyaként élt, bokrok aljában.
Most délceg ebként, ügetett felém,
rajongva leste, szőke kedvesét!

Szőke hajú lány volt, ki őt mentette,
bokrok aljából őt, kiemelte.
Sovány és girhes volt, törékeny teste,
most erőtől duzzad, hatalmas termete.

Szőke hajú lány, ebek megmentője,
angyali hírnök ő, sokak jótevője!
Kívánom támadjon, még sok erő benne,
állatot védeni, legyen még ereje!

Menhelyről mentett, más kutya is vele,
így mennek ők hárman, az Isten legyen vele!


AZ EGÉR

Az egér csak lógott, kisfiam ujján,
a gyerek visított, lóbálta karját.
Én csak röhögtem, adva, mi belefér,
így repült le szegény, padlón landolt az egér!


Kedvenc volt ő, apró, a sarokban lakott,
így hát az egérszag, velünk dekkolt.
Számolva napjait, egyszer csak kimúlt,
s arcomon a ránc, végre kisimult!

Temetésén ott volt, a család apraja-nagyja,
végtisztességet adva,-e kicsinyke hasnak!


TUBI

Találtam egy galambot,
törött szárnyú galambot,
homokban ült, s bánatosan pislogott.
Fordult felém lássam, eltörött a szárnya,
leguggoltam, s vittem fel a lakásba.


Etettem és itattam, becézgetve szépen,
lassan gyógyult, kicsit repült is éppen!
Tudtam, hogy szeretem, szüksége van én rám,
azért mégis, bánat ült ki homlokán.

Leste az ablakot, nekirepült kétszer,
elengedni,-tartani?-habozgattam érte.
     "Ki mélyen szeret, az elenged!"
       -ősi dal szólt bennem.
Levittem a fűbe, hogy szabadon repdessen!